Lehet, hogy az életközepi rossznyavalya az oka, de újra meg újra eltűnődöm azon mit is jelent a hivatás. De talán azért is vált fontossá számomra a kérdés, mert a régészet egy olyannyira keresett szakma, hogy egyfolytában kényszerpályán vagyok. A számlák nem várnak és azt hallottam nem árt, ha az ember időnként magához vesz némi táplálékot is.
Hogy rögvest a lényegre térjek, számomra a hivatás nem feltétlenül az, amiből meg is lehet élni. Nézd csak meg magát, ezt a szép magyar szót: hivatás. Ez olyasmi, ami hív. Szólít, elcsábít akkor amikor mással kellene foglalkoznod. Nem tudod nem csinálni és már rosszul érzed magad, ha pár napig valamilyen okból felé sem néztél. Nem munkakör, nem pénz.
A legtöbbünk a cselekvések két kategóriáját különbözteti meg: munka és hobbi. Én hármat: hivatás, munka, hobbi. A munka az, amit azért csinálsz, mert egyszerűen túl akarsz élni. Ha családod van az hendikep, mert akkor már úgy kell bevállalni, hogy nem csak magadért, hanem másokért is felelősséget viselsz. Abba már bele sem megyek, hogy egyre többet kell dolgozni azért, hogy egy bizonyos nívót fenntartson az ember. Mindennek a tetejében nem könnyű kifogni olyan munkahelyeket, ahol a főnök és a kollégák emberien viselkednek egymással. Főként az állami szférából hallottam eddig a legmérgezőbb történeteket. De a multinál biorobotnak néznek. A kisvállalkozások főnökei pedig olyanok, mint a hűbérurak.
Aztán ott van a hobbi, amit akkor csinálsz, ha nem készített még ki totálisan a munka. Ennek már sokkal több köze van az autentikusságodhoz, a személyiségedhez. Nincsenek kényszerhelyzetek, csupán a cselekvés öröme elvárások és korlátok nélkül. Azonban nem szeretem ezzel illetni az írást, mert lagymatag kifejezés. Olyan szép meg jó meg minden, de nincs benne intenzitás. Mintha csak félgőzzel vagy unalomból végzett cselekvés lenne. Ennek ellenére mégis fontos, hogy legyen hobbid, hacsak nem akarsz teljesen elsorvadni a munkában. Persze ha azon kevés kiváltságos közé tartozol, akiknek a munkája a hobbija az teljesen más és még irigyellek is érte. Amikor diákként nyaranta ásatásokra jártam megtapasztalhattam magam is egy rövid időre, hogy milyen amikor ez a kettő fedi egymást.
Azonban már az egyetem alatt megmutatkoztak a jelei annak, hogy tanult szakmám jövője nagyon is bizonytalan. Akkor már írtam írtam verseket, blogot is és kezdett körvonalazódni, hogy mégis csak az írás lesz az, amit bármilyen körülmények között tudnék csinálni, függetlenül attól, hogy miből fizetem a számlákat. Azonban mégsem sikerült úgy gyökeret vernie bennem az elképzelésnek, hogy több energiát fektessek bele, mint amennyit valójában belefektettem. Valahogy mindig győzőt a gondolat, hogy úgysem lehet belőle megélni.
A hivatás számomra valami olyasmi, amit nem kényszerből tesz az ember, ugyanakkor nem is tessék-lássék módjára. A hivatás nem változik egykönnyen, évtizedeken át ki tudsz tartani mellette, ráadásul szenvedéllyel. Talán jobb ha példákat hozok ide: egy ismerősöm sokáig egy IT-s nagyvállalatnál dolgozott, de közben reikit tanít, hatalmas tudással a témában. Sose gondoltam úgy rá, mint aki IT-sra, hanem mint reikiterapeutára. (Egyébként időközben utóbbi lett a főállása.) Egy barátnőm, aki Ausztriában él, szintén terapeuta, csak ő sámánisztikus vonalon. Neki midig kell egy fix meló, mert a sámánszertartásokért nem akar pénzt kérni, de ő rá sem úgy gondolok, mint könyvelő asszisztensre.
Nem állítom, hogy a három nem fedheti egymást, de a hivatás alapvetően több mint meló vagy hobbi. Azonban a legtöbbek számára csak a pénz jelent igazi értéket és teljes mértékben a munkájukkal azonosítják magukat, akkor is, ha utálják. Viszont én azt szoktam mondani, hogy adminisztratív melóim voltak szinte mindig, de egyetlen percig sem voltam adminisztrátor. Olyannyira nem, hogy pár hónapja az orvosnál a munkaköröm kérdezték, hogy kiállítsák a betegszabadságos papírt, amikor kimondtam, hogy „IT adminisztrátor”, pontosan olyan érzetek törtek rám, mint amikor hazudok.
Nem a munkaszerződésed fogja megmondani, mi a hivatásod, mert az neked kell tudnod és érezned. Onnan fogod tudni, hogy nem puszta hobbi, mert akár áldozatot is tudsz érte hozni. Hogy megint csak kézzelfoghatóbbá tegyem a kijelentést: szeptember óta már szigorú határidőre (is) kell írnom, mert a Kaleidoszkópnál számítanak rám. Ez a felelősségvállalás bizony egy kis áldozatot jelent, de megéri. Pont olyan, mint a mikor egy párkapcsolat komolyra fordul. Örülök, hogy az írás és én már túl vagyunk a mézesheteken, de hogy valóban tartós legyen a kapcsolat, azért bizony dolgozni kell. És te hajlandó vagy meghallani, hogy mi hív?
Pár éve rám is rám tört ez a kínzó érzés, hogy “na jó, ez így minden nagyon rendben van, nem éhezek, van fedél a fejem felett, de hova is tartok, szeretem-e ezt, amit?”. Klasszikus életközépi válság, valószínűleg nálunk, gyermekteleneknél sokkal előbb jelentkezik, mint annál, aki egy-két kölyköt próbál életben tartani meg terelgetni. Persze most magamra ránthatom sokak rosszallását, de klasszikus recept, hogy míg megy a családi daráló, addig nincs nagyon idő gondolkodni azon, hogy mit is akarok az élettől. Funkcióm van: apa/anya, felelősségem van, programozottan haladok tovább. Aztán mikor kirepülnek a gyerekek, jöhet a válás – bár ezzel sincs semmi gond.
Hogy mi a jó reakció, mikor jelentkezik ez válság? Retrospektív azt mondanám, hogy ne kapkodjunk, de tök felesleges, mert én is azt csináltam. Esti iskolától kezdve a munkahely váltásig minden játszott. Most kicsit nyugi van, mert a munkám kicsit a hobbim is: rendet teremtek a rendetlenségben, és ezt tudom élvezni. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az olvasás és perszer az írás nálam is ugyanennek a “rendrakási” igénynek a manifesztálódása. Csak az lelki szinten tesz rendet bennem.
Voltam én is már minden: állatorvosi technikus, pályázat író, felnőttképzési asszisztens, boltos, mezőgazdasági dolgozó, most programozó. De mindegyikre egyaránt igaz volt, hogy abban a munkakörben éreztem jól magam, ahol ezt a “rendrakást” képes voltam kivitelezni.
Határidőre írni nem könnyű – ja tényleg, voltam szerző is pár évig egy falusi lapnál – de olyan módszerességet és rendszerességet tud vinni az írásba, amit ha megszokik az ember, akkor Hemingway üzemmódban lesz képes szinte minden nap írni.
Sok sikert!
Köszönöm!
Egyébként ha ilyen gondolat felmerül, ahogy írtad: “na jó, ez így minden nagyon rendben van, nem éhezek, van fedél a fejem felett, de hova is tartok, szeretem-e ezt, amit?” Ez ha belegondolsz egészen pozitív, mert azt jelenti (legalábbis a Maslow-piramis szerint), hogy az alapvető szükségleteink teljesültek. Tehát oké, válság, mert be kell adni a GPS-be az új koordinátákat (részben vagy egészen), de valahol mégis hálás vagyok, hogy megadatott ez és nem azon kell aggódnom, hogy lesz-e mit ennem holnap.
Az is fontos, hogy meg tudod fogalmazni a mintát, az igényt, ami minden munkakör vagy tevékenység mögött húzódik. Nekem ez menthetetlenül a létrehozás (kreálás, kreativitás) lesz. Az évek során azt tapasztaltam, hogy favágó melók esetén hiába dolgoztam végig egy-egy napot, teljesítve a napi penzumot, a végén úgy éreztem, hogy nem csináltam semmit. Úgy tűnik az agyam csak azt regisztrálja csinálásnak vagy tevésnek, ami jár valamilyen eredménnyel. Amivel érzem, hogy haladok, eljutok A-ból B-be. Teleírok egy füzetlapot. De még a programozás is ilyen, amikor elkezd összeállni.
Pingback: Rendet rakni a világban - Commentarium