Ülök a Kecske-hegy ormán és a naplementét bámulom a többiekkel. Pontosabban a Napot már nem látjuk, csak a színeket, amelyeket maga után hagyott az égen. Vöröset, narancssárgát, talán még egy pici rózsaszínt is. Közben a Hold kúszik egyre magasabbra fent, lent hullámzik a Budai-hegység. Látjuk az elhagyatott Lipótot, mint valami posztapokaliptikus film díszletét. Kicsit távolabb az Erzsébet-kilátót világítják ki. Próbáljuk felfogni az összes színt, az összes formát. Az erdő egyre hangosabb, millió bogár egyszerre kezd zizegni. Az orrunk előtt elzúg egy szarvasbogár, az egyik lányt kirázza a hideg: – Nem is tudtam, hogy ezek tudnak repülni! – Nevetünk, aztán bámulunk tovább.
Estel hozta az ukulelét, halkan pengeti a dallamokat, a Pink Floyd „Wish You Were Here”-jét és a Beatles „Norwegian Wood”-ját felismerem, elmosolyodom. Elénekli azt a bizonyos dalt is, valami gyöngyről, csak később nézek utána, hogy a címe „Gyöngyöt az embernek” a Misztrál együttestől. Ezt minden alkalommal elpengeti, aki kívülről tudja, vele együtt énekli. Én csak dülöngélek a dallamra.
Elindulunk lassan lefelé, vissza a katlanba. Akiknek van sütnivalója, azok a tűzhöz gyűlnek és sütögetnek, én csak téblábolok és olykor megállok, nézem a lángokat. Vörös, narancs, arany csóvák csapkodása, remegése, hullámzása. A tűzrakóhely mellett asztal, rajta házi gyömbérsörnek szánt gyömbérbor. Szabad préda, akár csak a többi kirakott enni-innivaló. Eleinte ódzkodom tőle, aztán Estel előttem iszik belőle és én is felbátorodom. Legalább nem egyedül leszek rosszul. Meghúzom a csatos üveget és valóban, egészen finom gyömbér íze van.
Sokan gyűlünk össze a nyári napforduló közeledtével, ez az alkalom egyben mindig a Magyar Tolkien Társaság születés napja is. Azért késtük le a naplementét, mert eltortáztuk az időt. Magam ugyan nem vagyok Tolkienos, az egyik tanácstagot, Meliant ismerem egy zen közösségből. Beszélgetünk, megkérem, hogy mutassa meg Viggo Mortensen aláírást az MTTs tagságijában. II. Aragornként írta alá. – De menő! – mondom és vigyorogva visszaadom. Aztán szóba hozza a munkát, hogy bevállalta a Múzeumok Éjszakáját, hajnal kettőig fog az infópultban ülni, ezért nem alszik most fenn a hegyen. Persze én sem alszom kint, olykor eljátszom a gondolattal, hogy ki kellene próbálni, de nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám hunyni a szemem.
Egyre sötétebb lesz, felettünk kirajzolódik a Kis Göncöl, rúdján a Polaris. Hajóskapitánynak vagy navigátornak képzelem magam, valójában persze egyszerre vagyok mindkettő. Ki más irányítaná ezt az inkarnációt, ami nekem adatott?! Mélázom, téblábolok, visszamegyek az asztalhoz, megállapítom, hogy a meggyes piskótát nem a házi kolbásszal kell egyszerre megkóstolni. Megint a tüzet nézném, de helyette csak parazsat találok. Vörös izzás a feketeségben. A közeli kőfalra már kitették a gyertyákat, úgy sorakoznak, mint a templomban. Líthashoz illően pirosak.
