Hosszabb tekercsek

Ugyanazon a metróvonalon zötykölődött, mint bármelyik másik reggelen. Ezúttal nem a munkahelye, hanem egy állásinterjú helyszíne felé. Nadrágkosztümben feszengett a metrókocsi végében gubbasztva. Egészen apróra húzta össze magát azoknál a megállóknál, ahol tartott tőle, hogy valamelyik kollégája felszáll. Legjobban a pletykás Piritől félt, hogy összefut vele, és megkérdezi, hová olyan csinosan, aztán szétkürtöli az irodában, hogy fel akar mondani. Amikor elhagyták a rizikós megállókat, egy pillanatra megkönnyebbült. Aztán azon kezdett agyalni, mit mondjon majd az interjún. Mi van, ha firtatni kezdik, miért nem dolgozott eddig is galériában? Füllentsen valamit vagy bökje ki, hogy kényszerpályára sodródott? Elméjében egymás szavába vágtak a különféle jelenetek. Próbált elképzelni pozitív kimenetelt, de az is csak további bizonytalanságot szült. Mi legyen majd a bérigénnyel? Merjen annyit kérni, amennyit tényleg szeretne?

Hiába gombolta ki derékban kissé szűk blézerét, felszínesen lélegzett. Táskájából elővette a mobilját. Hüvelykujjának jól bejáratott mozdulatával görgette a végtelenbe nyúló színes, harsány tartalmakat. Előkereste a fülhallgatóit, hiszen úgy volt teljes az élmény és sorra nézte a vicces videókat. Egy idétlen macskás felvételnél elfojtotta nevetését. Szája körül mosoly fickándozott amíg fel nem szisszent a lábfejébe nyilalló fájdalomtól. A metrón persze nem akarta magassarkúját lerúgni, csak félig bújt ki belőle. Legalább a sarkát ne dörzsölje teljesen véresre.

Pöckölgette tovább a kijelzőt, amiből videók és képek hosszú tekercse gördült ki. Nem győzte ölébe összeszedni a metró padlójáról nehogy rátapossanak. Legszívesebben az egészet rétegesen magára tekerte volna. Azonban a pszichológusának is megígérte, nem fog engedni ennek az eszképizmusnak. A metró lassított, közeledett a megállóhoz, ahol le kellett szállnia. Gyorsan leszakított két rövidke darabot a digitális zajból nyújtott gurigából, amiket a sarka és a cipője közé csúsztatott. Talán úgy kevésbé töri fel a lábát. A tekercs többi részét a táskájába gyömöszölte. Kinyíltak az ajtók, ültő helyéből felpattant. Leszállás közben majdnem megbotlott egy másik utas tekercsében, ami keresztbe gurult át a folyosón.

A hosszú göngyöleg egy öltönyös férfi telefonjából származott. Előre görnyedve, térdein könyökölve tartotta maga előtt a kis téglalap kijelzőt. Már vagy századszorra nézte végig rajta kedvenc sorozatát, de ezúttal olyan arckifejezéssel, mint aki haragszik a szereplőkre. Feszülten koncentrált a történetre, úgy próbálta kiszorítani elméjéből a gonosz erőket, amik kimutatások és grafikonok képeiben kísértették éjjel-nappal. Észre sem vette, hogy a többiek majd orra esnek a hanyagul kitekerve hagyott gurigájában. Akkor ocsúdott fel, amikor szóvá tette neki az egyik zsörtölődő utas. Először persze még ő sértődött meg, aztán gyorsan magára kanyarította a szalagot.

Ahogy tovább növekedett, nyúlt a tekercs, úgy halmozott magára egyre több réteget. Kezdtek végre halványulni a költségvetési táblázatok, feszültsége tompultságba mosódott. Munkája egyébként is megkövetelte, hogy higgadt legyen, igyekezett annak látszani. Minden jelentősebb pénzügyi döntéshozatalkor felment a vérnyomása. Jobb volt, ha inkább erről nem tudott senki, főleg a főnökei nem. Lelki egyensúlyához az sem járult hozzá, hogy aznap reggel lerobbant a kocsija. Kénytelen volt metróra szállni a plebsz közé. A munkahelyéhez közeli állomáshoz közeledve, utoljára körbefuttatta tekintetét az utasokon. Közömbös arca mögé rejtette a szánalommal vegyes undort. A metró megállt, a bebugyolált öltönyös leszállt.

A metrókocsi közepén egy kamaszlány fejhallgatójából váltakozó stílusú zenefoszlányok szüremlettek elő. Egyre csak görgette és görgette a kis képernyőt, fel sem nézett belőle. A zeneszalagok már átkígyóztak a szomszéd ülésekre is, néha összegabalyodva utastársai tekercseivel. Azonban ez nem érdekelte, úgy pörgette a kijelzőt, mintha megszállottan keresne valamit. Meg sem moccant, amikor a gimnáziumától három saroknyira lévő megállóhoz értek. Még időben beért volna, de inkább tovább ment. Megbeszélte egyik barátnőjével, hogy a parkban találkoznak. Fontos dolgokról kellett beszélniük. Kibeszélni a szemét Gerit, aki megcsalta, dühöngeni a hülye ofő igazságtalan figyelmeztetőin vagy csak elmélkedni azon, mennyire értelmetlen bármit is tanulni, amikor úgyis ott az AI, de leginkább a Geriről kellett beszélni. Valahányszor eszébe jutott a fiú, összeszurkált tűpárnát érzett a szíve helyén. Lapozgatott tovább a mobilján. Egyetlen számot sem volt türelme végighallgatni. Lábával ütemesen dobogott. Végül fogta a méteres tekercset és gondosan bebugyolálta vele magát. Alig látszódott ki alóla.

Kérdőn nézett rá a közelében üldögélő egyetemista srác. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon mi bánthatja annyira a lányt. Biztosan nincs akkora szarban, mint ő, aki érezte, hogy azon a napon fog megbukni a második pótvizsgán. Kibasszák az egyetemről és az apja megöli, amiért nem lesz belőle építész. Komoly törést fog jelenteni a családi történelemben, hiszen már az apja, nagyapja, dédapja, az atyaúristen is építész volt. Az otthon elhangzott rendszeres szemrehányásokból is sejtette, mehet majd gyorsétterembe hamburgert gyártani. Az örege azt hiszi, más szakma… Mit szakma?! Hivatás! Nem is létezik. A fiú is inkább a mobiljába mélyedt. A jegyzeteit már felesleges volt átnézni. Egy IT-s fórumon olvasgatta az elégedetlenkedéseket az újonnan kijött operációs rendszerről. Ujjai nedves nyomot hagytak a kijelzőn, csak görgetett tovább.

A következő megállóban egy kisnyugdíjas néni szállt fel. Lógtak róla a rongyos tekercsdarabok, gurulós bevásárlókocsit rángatott maga után, tele szalagokkal. Átadták neki az egyik helyet, nagy nehezen leült és fejét rosszallóan csóválva szemrevételezte a metró népét. Meg is jegyezte magában, hogy az egyetemista srác mennyire átizzadta a tekercseit, a kamaszlány meg fog süketülni, egyébként is idegesítő, ahogy a lábaival dübög. A karikás szemű anyuka mit tekeri körbe állatmesés gurigákkal szerencsétlen porontyát, mielőtt az megnyikkanhatott volna?! A fiatal pár szégyellje magát amiért az ajtóban csókolóznak! Vagy csókolóznának, mert mindkettő szája előtt ott feszül a nyomorult szalag. Amikor ezt megunta elővette bevásárlókocsija belső fakkjából a mobiltelefonját. Gondolta, értelmesen tölti el azt a kis időt, amíg hazaviszi őt a metró. Szép hosszú szalagot szőtt magának az egyik népszerű bulvároldal híreiből, majd csillogó szemekkel olvasgatta kedvenc politikusának legutóbbi posztjait a közösségi médiában.

A metró kanyargott tovább a sötétben, néha felcsikordultak a kerekei. Az utasok hosszú szőtteseket kanyarítottak maguk köré pixelekből és hanghullámokból. Csak úgy, mint bármelyik másik reggelen. A zsibbadt rutint egy hirtelen jött áramszünet törte meg. Az elektronikus szövetek elszakadtak. A szerelvény megrekedt az alagútban. Abban a pár pillanatban, amíg a vészvilágítás bekapcsolt, az emberek egymás tekintetét keresték a mobiltelefonok fényében.