Múltkor is kevertél magadnak egy rövidlépést a gangon üldögélve. Kivitted a kis asztalt a hokedlivel. Megterítettél piros kockás terítővel, ahogy azt illik. Pohár, borosüveg, szódásszifon — kész az oltár. Minden feltételnek eleget téve, amit csak egy laza nyári este megkívánhat.
„Lássuk csak: előbb a deci szóda, aztán ugyanennyi bor, fifti-fifti” — mondtad magadban könnyed elégedettséggel. Azzal egymásnak eresztetted az összetevőket, de mielőtt még felhörpintetted volna, figyelted, miként elegyedik szóba egymással az üde szikvíz és a száraz rizling:
— Szép időnk van, nemde? — köszöntötte a bort játékos, ámde enyhén ironizáló hangnemben a szóda.
— Igen, szép az este. Megint itt vagyunk — állapította meg kurtán és unottan a fehérbor. — Hát akkor… szabad egy táncra? — kérdezte kelletlenül.
— Természetesen. Úgysincs választásunk… De legalább csináljon úgy, mintha élvezné! Elvégre, úgysem tart sokáig.
Épphogy keringőre libbentek, a szódavíz számára a tánc nem bizonyult elégséges kapcsolatteremtési eszköznek, egyre csak fecserészett:
— Ez volt legutóbb is. Alig kezdtünk nagy nehezen belemelegedni, már vége is szakadt… Mi itt keringtünk, ő meg csak leskelődött felülről, mint aki sose látott volna még minket így, együtt. Pedig valahányszor kijövünk ide, mindig ragaszkodik ehhez a műsorhoz. Elszédülünk, aztán hirtelen vége… minden elsötétül. Tartok tőle, hogy most sem lesz másként. Ismét áldozatai leszünk a magányos dorbézolásának.
A bor erre nem mondott semmit, amit a szóda kínosnak érzett, bár tudta, hogy partnere mindig ezt csinálja. Rendre némaságba burkolózik, kell neki pár pillanat, mire valamelyest megnyílik. Ennek ellenére képtelen volt megszokni a mély hallgatásokat. Frusztrálta, mert sose tudta, mi járhat visszafogott társa fejében. „Biztosan megint filozofál” — gondolta.
A szikvíz folytatta, egyre csak üres mondatokat bugyborékolt, majd két buborékpukkanás között a rizling kihasználva a szünetet, így szólt:
— Pezsdítő a társasága, de zizegése nem több, mint energiapazarlás. Nem tudna kicsit visszafogottabb lenni? — morogta.
Táncpartnere erre megilletődött, válaszul csak lemondóan sóhajtott.
Újabb szünet következett, de a rövidke csönd ezúttal nem tűnt oly kellemetlennek a szódavíz számára. Mintha kevesebb buborék fickándozott volna benne. Izgágasága kissé alábbhagyott:
— Kezd megnyugtatni a jelenléte. Azonban valami azt súgja, nincs sok időnk.
— Még egy okkal több a hangtalan ringatózásra. Nem gondolja? — kérdezte a bor.
— Már hogy gondolnám?! Hiszen gyorsan meg kell beszélni mindent. De elment a kedvem a felszínes locsi-fecsitől. Inkább beszéljünk arról, hogy mi értelme…
— Minek mi értelme? — szakította félbe türelmetlenül a társa.
— A táncnak.
— Pontosan annyi, mint a nyáresti italozásnak: semmi.
Alighogy a rizling kimondta ezt, sejtette előre, hogy korántsem lesz kielégítő válasz a szódának. Számított a következő kérdésre, de már nem bánta. Amúgy is (bár próbálta palástolni) egész felfrissült partnere energikusságától, ahogy minél jobban belemerültek a keringőbe.
— Hogyhogy semmi? — Kifinomultabb válaszra számított a szódavíz.
— Gondolj bele, — váltott át tegezőre a fehérbor — csak forgunk, keringőzünk, nem jutunk el sehová. Mozdulataink akaratlanul is összegabalyodnak. Furcsa találkozásunk szédítő. Mindez nem tart néhány röpke pillanatnál tovább. Belefeledkezve a táncba hatunk egymásra… Nem lehet, hogy valójában ez… Ez lenne az értelme?
— Nocsak, kezdesz zizegni! — szólt a szikvíz zavartan.
És valóban, a bor tartózkodása oldódott, míg a szóda pezsgése enyhült. Játékosság keveredett a mélységgel. Szóltak volna még egymáshoz, különösen mikor úgy érezték, egészen összevegyül a lényük. Ám inkább hallgattak, és csak ringtak tovább.
„Na, most már jó lesz!” — kilépve a merengésből, félbeszakítottad kettejük különös, addigra már szavak nélküli, forgó párbeszédét. Lassan elkortyoltad az így született, finoman gyöngyöző fröccsöt. De nem akármilyen rövidlépés volt az, mert egyensúlyba került benne minden, ami látszatra ellentmondásos — megszentelve az átlagos nyárestét.