Téged nem zavar? Minden egyes bemutatkozás úgy kezdődik, hogy név és foglalkozás. Nem tudom, hogy vagy vele, de engem kissé elgondolkodtatott. Ennyi volna Lali és Luca? És Miki és Sári? Egy kutya rágta, macska hugyozta névjegykártya?
Persze tudom, soha sincs semmire idő, nemhogy az értelmes bemutatkozásra és azt követően netán egy elmélyült beszélgetésre. Pedig megsúgom: van, van rá idő, csak úgy döntöttünk, hogy semmi sem értékes, aminek nincs kézzelfogható anyagi haszna. Így jogosan merül fel talán benned is a kérdés: Ugyan mi hasznom belőle, hogy Sári szemébe nézek és őszintén megtudakolom tőle: Ki vagy te?
Próbálok rájönni, hogy mi húzódhat meg ezen jelenség mögött. Talán puszta gépiesség, mert mások is így csinálják: név + foglalkozás és le van tudva. Talán azonosulás, annak ellenére, hogy a legtöbben utálják, hova tovább egyenesen gyűlölik a jó kis szürke hétköznapok tevékenységeit, amiből arra a bizonyos betevőre futja. Persze nekem is van “rendes” munkám, de miért kellene azonosulnom vele? Hiszen csak olyan, akár egy pont a napi teendő listámon. Ennyit jelent számomra, egy kiikszelhető feladatot.
Amikor nagy ritkán valaki végre nem a munkájával kezdi, hanem azzal, hogy milyen tevékenységeket űz szabadidejében, csak úgy, mert örömét leli benne, akkor már felcsillan a szemem, mert mintha autentikusságot szimatolnék. És olyankor könnyebb is megjegyeznem az illetőt, mivel általában a munkán kívüli tevékenységek sokkal érdekesebbnek bizonyulnak. Olyankor megmarad a fejemben, hogy Sári vicces állatkákat horgol vagy Luca fantasztikus ékszereket fűz gyöngyből, Miki szenvedélye az aikido és Lali gyönyörű verseket ír.
Nem állítom, hogy mindenkinek ott kellene hagyni a semmitmondó melóját és csak azzal foglalatoskodni, ami a szívének a legkedvesebb. Bár egy ideális világban talán így történne. Csak pusztítónak, de legalábbis degradálónak találom az emberre nézve, hogy csak egy élére vasalt szakmai önéletrajznak hiszi magát. Tudom, hogy vannak, akiknek nem melójuk, hanem hivatásuk van, de azon kevesekre ezúttal nem térnék ki.
A többségnél maradva, természetesen, mint mondják “valamiből élni kell”, a Maslow-piramis működik kegyetlenül, kajálni lassacskán már luxus lesz. Azonban mindezek mellett, lehetségesnek tartom azt is, hogy azt hiszik önmagukról, csak arra jók, hogy megmondják nekik mit csináljanak és akár egy szófogadó gép megcsinálják.
Lehetségesnek tartom azt is, hogy elhitték, csak akkor szerethetőek.
