Gondoltam, amíg megiszom a kávém írok valamit. Mert írnom kell, akár csak laza ujjgyakorlatként ide, a blogra. Azonban kicsit ötlettelen voltam, ezért kértem az AI-t, ugyan dobjon már meg egy prompttal és íme: „A tárgy, amit soha nem dobnál ki”. – Azt hiszem ennél közhelyesebb témát nem is generálhatott volna. De lássuk, mit lehet belőle kihozni.
Persze mit tudhatom, hogy tíz vagy húsz múlva (ha megérem) kidobom-e végül azt a tárgyat, amire most a választásom esett. Amely választás egyébként szintén véletlenszerű, mert szem előtt van az objektum. – Nem voltam hajlandó az ihlet kedvéért feltúrni a lakást „A tárgyért”. – És ez nem más, mint egy sárgaréz medál, amit még pécsi egyetemista koromban vettem. Tucatkacat, semmi eredeti. Fekete bőrzsinóron lóg, ha éppen a nyakamban van, egyébként egy polcon pihen.
Olyan akár egy érme, de értéke nem forintban értendő. Egy jin-jang medál. Akkoriban kezdtek érdekelni a keleti filozófiák, persze csak lazán, nem túlzásba véve. Emlékszem, a „Bevezetés a vallástörténetbe” kurzuson el kellett olvasni a „Tao Te King”-et. Sose olvastam addig ahhoz hasonlót. Persze Weöres Sándor fordításában, mert úgy adja igazán.
Szóval a jin-jang nagyon hasznos kis medál, mert arra emlékeztet (már ha sikerül neki), hogy egyensúlyra törekedjek és ne essek túlzásba semmi téren (csak egy kicsit). De újra meg újra ráeszmélek hagy az a két, egymásba hajló cseppalak, amely nem tud meglenni a másik nélkül, hanem valójában egy. Egyetlen egész kört alkot. Te döntesz, hogy a jinre vagy a jangra figyelsz, mindkettőre egyszerre, esetleg magára a körre.
Elfogyott a kávé, mennem kell…
Ó, volt nekem is hasonló medálom. Igaz én meg ilyen okkult pentagrammát hordtam, mert milyen misztikus és menő. De a kiszerelés pontosan ugyanez volt. Bár nekem a cool faktoron kívül nem volt mélyebb kapcsolatom a szimbólummal.
Azóta is gyakran elgondolkodtam rajta, hogy milyen népszerűek voltak az utóbbi tíz évben a tetoválások, ahol mindegyiknek valami jelentéstartalma kell legyen. Na azokat tényleg nem dobja ki az ember. Akkor jutott eszembe, hogy ha kellene/lehetne/akarnám melyik szimbólumot választanám. Mivel magam is a keleti filozófia felé húzok létértelmezés tekintetében, számomra az enzo (a fekete tintával húzott kör, ami nem zárul be) szimbólum testesíti meg mantrámat. Minden aminek van kezdete, van vége is és ennek tudatában lenni ad egy fajta belátást. Legyen szó az élet hullámzásairól, vagy éppen magáról az életről.
Jó gondolatébresztő volt 🙂
Hát igen, az enzo… ha van szimbólum, ami megelőzi (nem sokkal) a nem létező listámon a jin-jang szimbólumot akkor az bizony a “zen kör”. Sőt, első számú nálam is, mert a zen buddhizmuson keresztül ismerkedtem meg a tudatos jelenlét gyakorlásával, amiben azóta is béna vagyok. 😉
🙂 Kérkedtem egy időben a meditálással, de abba se mélyedtem el eléggé. Cserébe mikor tehetem csinálok egy 10-15 percet power nap-et délután. Sosem tudok rendesen bealudni, de mindig sikerül leérni egy olyan tudatszintre, hogy minden gondolat cseppfolyós és semmi sem marad a memoriterben elég ideig, hogy fókuszáljak rá. Viszont a szendergések után újult erővel tudok nekilátni a feladatoknak. Lehet ez is gy féle meditáció.
Csak egyféle meditációs technikáról tudok nyilatkozni, a zenről. Éber, nyitott szemes meditáció, ami a környezet hangjainak figyeléséből áll. Ennek az lenne az értelme, hogy az ember a saját gondolatit, érzelmeit is így tudja figyelni. Ahogy szokták is mondani, úgy kell szemlélni a tudatban felbukkanó jelenségek mozgását, mint a felhőket az égen.
Persze nem az a fontos, hogy napi szinten 20-30 percet töltsünk üldögélve, hanem, hogy ezt az éberséget ki tudjunk vinni a hétköznapokba. Máskülönben felesleg csinálni.