Mintha a semmiből érkezett volna, váratlanul, meglepetésszerűen. Kedvelem ezt az időszakot, bár most kicsit energiahiányos állapotban talált rám. Nem csoda, a szervezet ilyenkorra vitaminhiányos és át kell állnia az új, napsütötte üzemmódba. Talán “blogger” pályafutásom legzagyvább bejegyzését írom éppen, de nem baj. Ez is csak egy szerep, mármint “bloggernek” lenni… Miért is ne ripacskodhatnék olykor?
“Csak lazán, csak kísérletezgetve.” – szólalt meg egy gondolat. És nem csak az írással, hanem mindennel. Az élet maga egy furcsa, vicces kísérlet. Érdekes lenne így belevágni az új szezonba. Most kezdődik úgy igazán az új év. Bár valójában bármelyik nap bármelyik perce lehet egy új év kezdete. Épp a múlt hónapban töltöttem be aktuális inkarnációm harminckilencedik évét és David Bowie szavai jutottak eszembe:
“Aging is an extraordinary process whereby you become the person you always should have been.” Avagy „Az öregedés egy rendkívüli folyamat, amelynek során azzá válsz, akinek mindig is lenned kellett volna.”
Öregedésem során szépen lassan olvadoznak le rólam az elvárások, akár a hó, teret adva a friss virágoknak. Te is tudod, millió és millió elvárást aggatnak ránk a szüleink, tanáraink, a főnökeink, barátaink, kollégáink, az állami és vallási intézmények stb. És ez a réteg évről évre egyre csak vastagabb és nehezebb. Aztán egyszer csak, mikor felismered, hogy ezek az elvárások mind-mind csupán kitalációk, az elem játékai, akkor elkezdnek rólad lefoszlani. De legalábbis megjelenik az esély, hogy végre autentikusan létezz.
Nem egy egós, önző létezésre gondolok itt, hanem egy könnyed, megerőltetés és görcsöktől mentes létezésre. Tudod, amolyan “leben und leben lassen” létezésre, akkor majd talán felhagyunk egymás kizsákmányolásával. Ja, és ha már Bowie… Ha lehetek ripacs, akkor akár hős is lehetnék veled együtt… legalább egy napra.
Kiemelt kép: Nikhil kumar • Unsplash